Falura mentünk a reggel, Csíkszereda irányába. Letértünk a főútról és a keskenyebb földúton be is értünk. Szekerek jöttek, mentek, eleven emberekkel rajtuk, egyszínű volt szekér és ember. Köszöntöttek, egészséges mosolyuk ránk villant, és mentek tovább. Egy bácsi indult a munkára annyira egyszerű nadrág, felső, és gumicsizmában, hogy lerítt róla nem a főutcára indul sétára, hanem dolgozni. Olyan egy volt a földúttal. Nem volt itt járda, meg főutca, mégis szép helyénvalóan közlekedhettünk.
Alacsony ültünkben urak voltunk, mert akinek kocsija van, az falun úrinak számít. A friss, hideg levegő jó kondiba hozott belül-kívül, az autóból kiszállva.
A vendégháznál a göröngyös, sötétbarna földet szépen elrendezték, a rózsatövek műanyag palack alá voltak takarva a hideg elől. A palackok címkéje szerint titokban viccesen össze lehetett számolni, hogy hány sör fogyott el a háznál nemrégiben. Üdítős palack még több volt, ami megnyugtatott, hogy illő élet van itt helyben. A falu templomába mentünk, beszélgettünk a friss levegőn és azután az ízléses, kis belső tér díszítéseit, és üzeneteit szemlélhettük. Visszaúton mókás volt, ahogyan a házi kutyákat kötélen vezetve sétáltatták hárman, olyan városi szokásforma, városias behatásnak látszott ez a reggeli séta.
A tiszta levegő, a nap tiszta ragyogása, a napsugarak megszépítették a fáradt ember arcát. Helyenként még zöld területek nyugtatták az ember szemét.
Hazaúton az ősz egyszerű aranyragyogása az elmúlás, és a gyümölcstermés bőségére emlékeztetett, egy belső nyugalmat nyújtva vele.
A város mindez mellett egy vákuumos, telefon, internet, mobil, sietős intézések, fontosságok, autók surranása világát hozta, párhuzamban a korábbi élménnyel.
Szeressetek tettetés nélkül! – hangzott a papbácsi szava bensőmben, még friss levegővel a tüdőmben.
